Lemerült a Duracell.
Szóval ma hajnali háromnegyed nyolckor találkoztunk a többi merész vállalkozóval Floridsdorfban, hogy onnan közösen elmenjünk a bortúrára. Olyan fél óra ácsorgás után el is indultunk, valahol a semmi közepén egyszer átszálltunk, és végül olyan másfél óra utazás után megérkeztünk Hohenruppensdorfba. Ahova rajtunk kívül még pár százan igyekeztek. Szóval ott kezdett derengeni, hogy ez valószínűleg nem pincelátogatás lesz a hegyoldalban, hanem valami egészen más. Egész konkrétan egy tíz kilométeres gyalogtúra keresztül az erdőn. Ha már ott vagyunk, hát uccu neki! Azt hittük, az első állomásra sosem érünk el. Köd volt, sár és tömeg. Ingyen tea, majd tovább. A második szakasz az erdőn át vezetett, kicsit érdekesebb, sokféle fa, még nagyobb sár. A második ellenőrzőponton délben már kellett a bor... Ez volt nagyjából a táv fele, innen visszakanyarodtunk a falu felé. Egész vidáman telt ez a szakasz, az emberek is fogytak. A harmadik pontnál jó sokan voltak, esély sem volt a következő tíz percben leülni, így tovább mentünk. Az erdőből kiérve ismét a szőlők - repcék - cukorrépák közt találtuk magunkat, majd némi dombmászás után a faluba visszavezető etap előtt egy padon megpihentek a lányok, Kati és Alfia. El se hittük, amikor párszáz méter után megpillantottuk a "Ziel" feliratot. Ekkor olyan negyed kettő lehetett, ettünk egy Frankfurtert (osztrák virsli), lementünk a faluba, sehol senki és semmi, elvégre vasárnap van és mindenki, aki él és mozog, fent van a vásárban. Visszamentünk, kávé, majd megtaláltuk nagy nehezen a szervezőket, és közöltük, hogy mi visszamennénk Bécsbe. Ez volt háromkor. Vonatjegyet csak ötös csoportoknak tudnak adni. Remek, keressünk még két embert, aki haza szeretne menni. Először egy ötösfogatot találtunk, aztán míg nagy tanácstalanul ácsorogtunk, odajött két lengyel csaj, hogy csak nem az erasmusos csoport? Csak nem haza akarunk menni? Huh, akkor öten vagyunk. Már csak a szervezőket kell előkeríteni. Míg Kati ezzel foglalatoskodott, Alfiával összeraktuk a tombolán nyert papír asztali csocsóasztalt. Jegy megszerezve, go home. Nem hittek nekem, hogy merre van a vasútállomás, de mivel nem hagytam őket ellenkezni, szépen oda is találtunk. Mire megjött a vonat, majdnem besötétedett. 16:20-kor indultunk Hohenruppensdorfból, 17:45-kor a Volksopernél voltunk. Egész jó. Pár kép ITT.
Amúgy nyakig sár, sok bor, és a végén, olyan kettőkor napsütés. Összességében jó volt, Kati meg Alfia sokat beszélgettek színházról, zenéről, én meg hallgattam és művelődtem.
-------------------------
Alfia amúgy a héten érkezett a koliba, a konyhában találkoztunk, és tegnap olyan éjféltájt bekopogott, hogy a szobatársa nem tud menni, megyek-e, és ha igen, jöhet-e velem. Egyébként orosz, Szentpéterváron lakik a szüleivel, német szakos, utolsó éves az ottani egyetemen, és nem sokat járt a természetben, sem Európában, csak Finnországban.
-------------------------
Holnapra olyan izomlázam lesz, mint a nyavalya, már most is alig vonszolom magam.
Szóval ma hajnali háromnegyed nyolckor találkoztunk a többi merész vállalkozóval Floridsdorfban, hogy onnan közösen elmenjünk a bortúrára. Olyan fél óra ácsorgás után el is indultunk, valahol a semmi közepén egyszer átszálltunk, és végül olyan másfél óra utazás után megérkeztünk Hohenruppensdorfba. Ahova rajtunk kívül még pár százan igyekeztek. Szóval ott kezdett derengeni, hogy ez valószínűleg nem pincelátogatás lesz a hegyoldalban, hanem valami egészen más. Egész konkrétan egy tíz kilométeres gyalogtúra keresztül az erdőn. Ha már ott vagyunk, hát uccu neki! Azt hittük, az első állomásra sosem érünk el. Köd volt, sár és tömeg. Ingyen tea, majd tovább. A második szakasz az erdőn át vezetett, kicsit érdekesebb, sokféle fa, még nagyobb sár. A második ellenőrzőponton délben már kellett a bor... Ez volt nagyjából a táv fele, innen visszakanyarodtunk a falu felé. Egész vidáman telt ez a szakasz, az emberek is fogytak. A harmadik pontnál jó sokan voltak, esély sem volt a következő tíz percben leülni, így tovább mentünk. Az erdőből kiérve ismét a szőlők - repcék - cukorrépák közt találtuk magunkat, majd némi dombmászás után a faluba visszavezető etap előtt egy padon megpihentek a lányok, Kati és Alfia. El se hittük, amikor párszáz méter után megpillantottuk a "Ziel" feliratot. Ekkor olyan negyed kettő lehetett, ettünk egy Frankfurtert (osztrák virsli), lementünk a faluba, sehol senki és semmi, elvégre vasárnap van és mindenki, aki él és mozog, fent van a vásárban. Visszamentünk, kávé, majd megtaláltuk nagy nehezen a szervezőket, és közöltük, hogy mi visszamennénk Bécsbe. Ez volt háromkor. Vonatjegyet csak ötös csoportoknak tudnak adni. Remek, keressünk még két embert, aki haza szeretne menni. Először egy ötösfogatot találtunk, aztán míg nagy tanácstalanul ácsorogtunk, odajött két lengyel csaj, hogy csak nem az erasmusos csoport? Csak nem haza akarunk menni? Huh, akkor öten vagyunk. Már csak a szervezőket kell előkeríteni. Míg Kati ezzel foglalatoskodott, Alfiával összeraktuk a tombolán nyert papír asztali csocsóasztalt. Jegy megszerezve, go home. Nem hittek nekem, hogy merre van a vasútállomás, de mivel nem hagytam őket ellenkezni, szépen oda is találtunk. Mire megjött a vonat, majdnem besötétedett. 16:20-kor indultunk Hohenruppensdorfból, 17:45-kor a Volksopernél voltunk. Egész jó. Pár kép ITT.
Amúgy nyakig sár, sok bor, és a végén, olyan kettőkor napsütés. Összességében jó volt, Kati meg Alfia sokat beszélgettek színházról, zenéről, én meg hallgattam és művelődtem.
-------------------------
Alfia amúgy a héten érkezett a koliba, a konyhában találkoztunk, és tegnap olyan éjféltájt bekopogott, hogy a szobatársa nem tud menni, megyek-e, és ha igen, jöhet-e velem. Egyébként orosz, Szentpéterváron lakik a szüleivel, német szakos, utolsó éves az ottani egyetemen, és nem sokat járt a természetben, sem Európában, csak Finnországban.
-------------------------
Holnapra olyan izomlázam lesz, mint a nyavalya, már most is alig vonszolom magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése