Ma az ENSZ-városban voltam.
Úgy volt, hogy az e-mail érkezése után (nov. eleje) két nappal már nem volt hely. Nekem még mázlim volt, a többieknek már nem. Odamentem Kaisermühlenhez negyed háromra, sehol senki. Fél körülre összeverődtünk négyen, ebből hárman magyarok voltunk (Kitti és Dóri is jöttek), majd befutott Peti, bár ő nem jelentkezett fel. Jó, kövessük a fiúkat, akik szintén feltűntek, és ketten voltak. Kiderült, hogy az állomás másik oldalán várt minket a csaj, így már összesen nyolcan voltunk. Elindultunk az épület felé, ahol morcona őrök közölték, hogy kint kell várni, mert a biztonsági ellenőrzés lassan halad, és nincs bent elég hely egy csoportnak. Szóval megvártuk, míg két nagyobb csoport elmegy, majd jött az idegenvezetőnk, aki miután felmérte jégkockává fagyott állapotunkat, igyekezett mielőbb bejuttatni minket. Míg erre vártunk, megkérdezte, honnan jöttünk. A csaj már felmérte, hogy ez egy német-magyar csoport, így a srác csak azt kérdezte, ki magyar. Négyen jelentkeztünk, mire közölte, hogy ma volt itt a nagykövet asszony is. Minő véletlen. Az ellenőrzés, mint a Parlamentben, csak itt még az övet is le kellet venni... Na, bent voltunk, kabátunkon az azonosítószámmal, a szökőkútnál. Jupííí! A központi épületben megálltunk a zászlók alatt, a srác mesélt az ENSZ-ről, majd felmentünk lifttel a hetedikre (mindez nem tartott tovább 6 mp-nél), ahol egy konferenciaterembe becsücssenve mesélt az ülésekről, hogy mik az ENSZ hivatalos nyelvei, és hogy ha kell, még plusz három-négy tolmács beülhet, majd az ülésrendről: az asztalnál azok, akik azt hiszik, hogy mindent tudnak, mögöttük a fotelekben azok, akik mindent tudnak. :))) Majd az itt működő szervezetekről: atomfegyverek, terrorizmus, szervezett bűnözés, drogügyletek, meg hasonlók. Kiderült, hogy 200 atomfizikust foglalkoztat az intézet, és hogy a laborok a jobb szárny alatt, de legtöbbjük Bécstől délre, egy kis településen található. Lent megnéztük még a palota makettjét, és megtudtuk, miért ilyen furcsa az alakja: hogy minden irodának legyen ablaka. kedvesek, nem? Meg, hogy azért barna-narancs a színösszeállítás, mert a hetvenes években azt tartották szépnek. Továbbá, hogy a terület, bár hivatalosan külföld (útlevéllel lehet bemenni), az osztrák állam tulajdonában van az épület, és évi 7 cent jelképes bérleti díjat fizetnek érte. Visszatérve a fogadócsarnokba (ahol amúgy simán elfér akár két csoport is...), kaptunk egy mappát néhány ENSZ-es szervezetről, meg nem t'om, még nem néztem. Szóval nagyon-nagyon tetszett, de nem hiszem, hogy itt fogok dolgozni, legalábbis nem a következő 15 évben, mert elég kemény nyelvi feltételek vannak:
Az ENSZ hivatalos nyelvei közül legalább hármat kell beszélni. Ezek: arab, angol, francia, kínai, orosz, spanyol. Mivel ebben sem a német, sem a magyar nincs benne, elvárás a nem ezen nyelvek valamelyikét anyanyelvként bírókkal szemben, hogy valamely feni nyelveket beszélő országban éljenek legalább 10 évet... Tehát az itteni álláskeresés olyan 15-20 évre elnapolva.
Úgy volt, hogy az e-mail érkezése után (nov. eleje) két nappal már nem volt hely. Nekem még mázlim volt, a többieknek már nem. Odamentem Kaisermühlenhez negyed háromra, sehol senki. Fél körülre összeverődtünk négyen, ebből hárman magyarok voltunk (Kitti és Dóri is jöttek), majd befutott Peti, bár ő nem jelentkezett fel. Jó, kövessük a fiúkat, akik szintén feltűntek, és ketten voltak. Kiderült, hogy az állomás másik oldalán várt minket a csaj, így már összesen nyolcan voltunk. Elindultunk az épület felé, ahol morcona őrök közölték, hogy kint kell várni, mert a biztonsági ellenőrzés lassan halad, és nincs bent elég hely egy csoportnak. Szóval megvártuk, míg két nagyobb csoport elmegy, majd jött az idegenvezetőnk, aki miután felmérte jégkockává fagyott állapotunkat, igyekezett mielőbb bejuttatni minket. Míg erre vártunk, megkérdezte, honnan jöttünk. A csaj már felmérte, hogy ez egy német-magyar csoport, így a srác csak azt kérdezte, ki magyar. Négyen jelentkeztünk, mire közölte, hogy ma volt itt a nagykövet asszony is. Minő véletlen. Az ellenőrzés, mint a Parlamentben, csak itt még az övet is le kellet venni... Na, bent voltunk, kabátunkon az azonosítószámmal, a szökőkútnál. Jupííí! A központi épületben megálltunk a zászlók alatt, a srác mesélt az ENSZ-ről, majd felmentünk lifttel a hetedikre (mindez nem tartott tovább 6 mp-nél), ahol egy konferenciaterembe becsücssenve mesélt az ülésekről, hogy mik az ENSZ hivatalos nyelvei, és hogy ha kell, még plusz három-négy tolmács beülhet, majd az ülésrendről: az asztalnál azok, akik azt hiszik, hogy mindent tudnak, mögöttük a fotelekben azok, akik mindent tudnak. :))) Majd az itt működő szervezetekről: atomfegyverek, terrorizmus, szervezett bűnözés, drogügyletek, meg hasonlók. Kiderült, hogy 200 atomfizikust foglalkoztat az intézet, és hogy a laborok a jobb szárny alatt, de legtöbbjük Bécstől délre, egy kis településen található. Lent megnéztük még a palota makettjét, és megtudtuk, miért ilyen furcsa az alakja: hogy minden irodának legyen ablaka. kedvesek, nem? Meg, hogy azért barna-narancs a színösszeállítás, mert a hetvenes években azt tartották szépnek. Továbbá, hogy a terület, bár hivatalosan külföld (útlevéllel lehet bemenni), az osztrák állam tulajdonában van az épület, és évi 7 cent jelképes bérleti díjat fizetnek érte. Visszatérve a fogadócsarnokba (ahol amúgy simán elfér akár két csoport is...), kaptunk egy mappát néhány ENSZ-es szervezetről, meg nem t'om, még nem néztem. Szóval nagyon-nagyon tetszett, de nem hiszem, hogy itt fogok dolgozni, legalábbis nem a következő 15 évben, mert elég kemény nyelvi feltételek vannak:
Az ENSZ hivatalos nyelvei közül legalább hármat kell beszélni. Ezek: arab, angol, francia, kínai, orosz, spanyol. Mivel ebben sem a német, sem a magyar nincs benne, elvárás a nem ezen nyelvek valamelyikét anyanyelvként bírókkal szemben, hogy valamely feni nyelveket beszélő országban éljenek legalább 10 évet... Tehát az itteni álláskeresés olyan 15-20 évre elnapolva.
