2008. december 10., szerda

UNO-City


Ma az ENSZ-városban voltam.

Úgy volt, hogy az e-mail érkezése után (nov. eleje) két nappal már nem volt hely. Nekem még mázlim volt, a többieknek már nem. Odamentem Kaisermühlenhez negyed háromra, sehol senki. Fél körülre összeverődtünk négyen, ebből hárman magyarok voltunk (Kitti és Dóri is jöttek), majd befutott Peti, bár ő nem jelentkezett fel. Jó, kövessük a fiúkat, akik szintén feltűntek, és ketten voltak. Kiderült, hogy az állomás másik oldalán várt minket a csaj, így már összesen nyolcan voltunk. Elindultunk az épület felé, ahol morcona őrök közölték, hogy kint kell várni, mert a biztonsági ellenőrzés lassan halad, és nincs bent elég hely egy csoportnak. Szóval megvártuk, míg két nagyobb csoport elmegy, majd jött az idegenvezetőnk, aki miután felmérte jégkockává fagyott állapotunkat, igyekezett mielőbb bejuttatni minket. Míg erre vártunk, megkérdezte, honnan jöttünk. A csaj már felmérte, hogy ez egy német-magyar csoport, így a srác csak azt kérdezte, ki magyar. Négyen jelentkeztünk, mire közölte, hogy ma volt itt a nagykövet asszony is. Minő véletlen. Az ellenőrzés, mint a Parlamentben, csak itt még az övet is le kellet venni... Na, bent voltunk, kabátunkon az azonosítószámmal, a szökőkútnál. Jupííí! A központi épületben megálltunk a zászlók alatt, a srác mesélt az ENSZ-ről, majd felmentünk lifttel a hetedikre (mindez nem tartott tovább 6 mp-nél), ahol egy konferenciaterembe becsücssenve mesélt az ülésekről, hogy mik az ENSZ hivatalos nyelvei, és hogy ha kell, még plusz három-négy tolmács beülhet, majd az ülésrendről: az asztalnál azok, akik azt hiszik, hogy mindent tudnak, mögöttük a fotelekben azok, akik mindent tudnak. :))) Majd az itt működő szervezetekről: atomfegyverek, terrorizmus, szervezett bűnözés, drogügyletek, meg hasonlók. Kiderült, hogy 200 atomfizikust foglalkoztat az intézet, és hogy a laborok a jobb szárny alatt, de legtöbbjük Bécstől délre, egy kis településen található. Lent megnéztük még a palota makettjét, és megtudtuk, miért ilyen furcsa az alakja: hogy minden irodának legyen ablaka. kedvesek, nem? Meg, hogy azért barna-narancs a színösszeállítás, mert a hetvenes években azt tartották szépnek. Továbbá, hogy a terület, bár hivatalosan külföld (útlevéllel lehet bemenni), az osztrák állam tulajdonában van az épület, és évi 7 cent jelképes bérleti díjat fizetnek érte. Visszatérve a fogadócsarnokba (ahol amúgy simán elfér akár két csoport is...), kaptunk egy mappát néhány ENSZ-es szervezetről, meg nem t'om, még nem néztem. Szóval nagyon-nagyon tetszett, de nem hiszem, hogy itt fogok dolgozni, legalábbis nem a következő 15 évben, mert elég kemény nyelvi feltételek vannak:
Az ENSZ hivatalos nyelvei közül legalább hármat kell beszélni. Ezek: arab, angol, francia, kínai, orosz, spanyol. Mivel ebben sem a német, sem a magyar nincs benne, elvárás a nem ezen nyelvek valamelyikét anyanyelvként bírókkal szemben, hogy valamely feni nyelveket beszélő országban éljenek legalább 10 évet... Tehát az itteni álláskeresés olyan 15-20 évre elnapolva.

Nikolaustag

Rég írtam. Sok érdekes nem történt, voltam a Wien Museumban, ingyé'.
Szóval Mikulás-napon felkerekedtünk Stájerországba, hogy meglátogassunk egy tökmagolaj sajtoló üzemet, a Zotter csokigyárat, Riegersburgot és egy Heurigert. Ebben a sorrendben. Busszal mentünk, ami addig nem is volt baj, míg autópályán haladtunk, de aztán... hát, ugye Ausztria hegyes ország, az utak meg kanyargósak. Szóval a gyomrom nem lelkesedett a buszozásért, de hát mit volt mit tenni. Első megálló Fehring, üzem a Rába-parton. Kedves tulaj, stájer nyelvjárásban elmesélte, hogy készül a tökmagolaj, meg hogy működik az üzem. Aztán kóstoló: eperjoghurtos, wasabis, fehércsokis, chilis, vaniliás, kávés, fahéjas, natúr, sós, stb. tökmagok, meg friss kenyérrel tökmagolaj.
Ezután csokigyár Riegersburg mellett. Néztünk egy filmet a kakaóültetvényekről, aztán beszabadultunk a gyárba. Volt ott a kakaóbabtól a fehércsokiig minden. Kaptunk egy kanalat meg egy Guide-ot angolul vagy németül, hogy mindig tudjuk, mit látunk. Az üzem után jött a 100% fehértől a 100% étcsokiig való kóstolás, először szilárd, majd folyékony halmazállapotban. Innen egy külső lépcsőn át a csomagolórészlegbe jutottunk, ahol illat- és csokiminták (országok szerinti bontásban, illetve a végén különlegességekkel, mint szójás, zöldteás, kókuszos, eperjoghurtos). Aztán egy szinttel feljebb megpihentünk némi Trinkschokolade mellett. Azaz: a teremben drótra függesztve hármasával egy kocsiban utaznak a csokik. A nénitől kapsz egy pohár habos, forró tejet, egy keverőkanállal, és indulhat a vadászat! Az érkező csoki-szerelvényről szedd le, amelyik neked szimpi, és keverd bele a tejbe. Dann genießen! Azt hittük, ezt már nem lehet fokozni. Tévedtünk. A következő teremben mindenféle bogyók voltak mindenféle bevonóval. Ezt már nem mertem végigkóstolni. Majd jött a bolt, előtte azonban még egy kóstoló. Futószalagon az üzemben gyártott összes csoki... mire kiértem, átkoztam a csoki feltalálóját. A boltban bevásároltam, pár kevésbé veszélyesnek tűnő darabot, aztán végre LEVEGŐŐŐ! Innen Riegersburgba mentünk, ahol némi kavarodás után leltünk egy parkolót, és usgyi fel a várba. Ami ugye egy vulkáni kúp tetején van. Ja, és egész nap hol esett, hol nem. A többit el tudjátok képzelni, ugye? Szóval hős magyarok (és mások) meghódították a gaz hegyet, ám a kastély kifogott rajtuk. Megint. Ugyanis nem volt nyitva. Kissé dühösen indultunk hát vissza - bár a kilátásért megérte szerintem felküzdeni magunkat. A Nap is így gondolhatta, mert kisütött pár percre. Mire visszaértünk a buszhoz, már esett rendesen, indultunk is. Vissza a csokigyárba, tudniillik páran ott maradtak.... Mikor mindenki megvolt, egy Heurigerbe mentünk, ahol mindenki megkapta az előre megrendelt kajáját - Kati egy salátatálat, én egy hússalátát - és egy üveg fehérbort, almalét és ásványvizet. Kellemesen megvacsiztunk, és hat körül visszaindultunk Bécsbe. A buszon előkerült pár üveg bor (asszem olyan tíz-tizenkettő), szóval egész vidám hangulatban értünk a város határába. Mellettünk egy svájci lány és egy olasz srác ült, utóbbi azt hiszem, szájmenésben szenvedett, oda-vissza folyton beszélt. Előttünk-mögöttünk meg négy német, akik felettébb jól szórakoztak azon, hogy az olasz srác hogy próbál németül beszélni. A Városházánál szálltunk le, aki akart, még mehetett Grinzingbe heurigerezni, a grazi ESN-esekkel. hát mi nem, csak egy puha ágyikót...