Íly hangzatos bejegyzéscímet is csak két nap tömény severitus-olvasás hoz ki az emberből...
Tehát, mint írtam volt az előző bejegyzésben, vasárnapi terv Pozsony. Szombat a fent említett tevékenységgel telt, fűszerezve némi mosással, takarítással és főzéssel.
Ma reggel, az előzetes egyeztetésnek megfelelően a roppant hangulatos, '70-es éveket idéző S-Bahn megállóban találkoztam Katival, majd beszereztünk két vonatjegyet Pozsonyba. A szerelvény már bent állt, így szerencsére még találtunk szabad helyet, ami hamarosan elfogyott, ugyanis utazott velünk egy rakás katona, meg egy zsidó diákokból álló csoport, csak hogy a nagyobbakat említsem. Kényelmesen elhelyezkedve laposakat pislogtunk, hiába, hajnali 9:12-kor ment a vonat. Az odaút nagyjából eseménytelenül telt, eltekintve a mellettünk vihorászó két lánytól, akik gyanúnk szerint jiddisre oktattak egy mit sem sejtő srácot. Mikor a vonat 58 perccel később egy rándulással megállt egy nem éppen bizalomgerjesztő pályaudvaron, még mindig kitartott az esőre hajló idő ellenére is rajtam reggel kiütközött optimizmus, mely szerint Nap nélkül is lehet Carpe diem! Kis kalandunk a szomszéd fővárosban viszont még csak ezzel vette igazán kezdetét. Ugyanis egyikünk sem bír semmiféle szláv nyelvet. A pozsonyiak meg azon kívül semmit, így esélyünk sem volt kitalálni például kapásból a leginkább Kelenföldet idéző pályaudvaron, hogy na, most akkor merre. Térképünk persze nem volt, így kénytelenek voltunk hatodik érzékünkre támaszkodva elindulni. Átvágtunk egy még épülőfélben lévő lakótelepen, mikor elénk tárult annak előzménye... Hát nem mondom, hogy szépek a panelek otthon, de azért klasszisokkal jobbak, mint Szlovákiában. Végül egy roppant magas és ugyanilyen mértékben omladozó épület mögött Kati megpillantotta a vár sziluettjét. Röpke hálaima elrebegése közben már csak az volt a kérdés, hogy is lehetne átkelni a Dunán, ha az úszást nem számoljuk. Találtunk egy hídszerű valamit, ami, mint kiderült, a lakótelepet és a vidámparkot-vásárközpontot kötötte össze a 2x2 sávos városi autópálya felett. Ezek átjutva, majd az expo területét megkerülve szemben találtuk magunkat Pozsony legújabb hídjával, melynek tetején egy étterem is helyet kapott. Várakozásaimmal ellentétben elég elhanyagolt és lestrapált, a környéke sincs rendbe téve. A hídról megörökítettük a várat és az alatta békésen folydogáló Dunát, majd a másik oldalon lejutva a lépcsőn azon tanakodtunk, hogy a belváros vagy a vár legyen előbb. Végül a vár nyert, így egy egészen hangulatos, meredek, szűk kis utcán felmásztunk egy templomhoz, majd mögötte egy pihenőhöz értünk, melyen egy női alak szobra állt, némi graffitivel feljavítva. Innen további néhány lépcső vezetett a várba. Fent a kilátás remek volt, találtunk egy Szent Erzsébet-szobrot is, de a palotának még a közelébe sem jutottunk, mert felújítják. Mellette az udvar már elkészült, de hát ez sovány vigasz.Újabb panorámafotó, majd kiérve a vár területéről találomra elindultunk lefelé egy utcán, aminek a végében egy Pálffy-udvarház állt. Kerítésmászással egybekötve megnéztük oldalról is, majd tovább indultunk, most már a történelmi belváros felé. Láttunk rengeteg templomot, színes házakat, betonkockákat, romokat, két barokk ház között szoci kockát. Az egyetlen szimpatikus dolog a rengeteg vicces szobor volt: városra őrködő, csatornából kilógó, sarkon fényképező, utcán kalapot lengető alakok, aztán találkoztunk még Andersennel is, hogy teljes legyen a kép. A templomok közül a ferencesben jártunk csak, mert mindenütt mise volt. Remek érzékkel ezzel együtt meg is találtuk a magyar templomot. (Egyre jobban kedvelem a ferenceseket...) Nagy derültséget keltett az OTP Banka épülete, illetve az otthon CIB néven futó VÚB. Belvárosi kóborlásunk során láttunk ágyút, kis utcát, gyönyörű templom (azt hiszem Szent Miklós - ha jól hallottam a kínaiaknak németül magyarázó szlovák idegenvezetőt) mellett romos parókiát, hajdani gyógyszertárat, hangulatos kis kertet, és furcsa építészeti megoldásokat. A teljes képgaléria megtekinthető ITT. És ki ne felejtsem: megtaláltam a Pálffyak síremlékét, bár inkább nem nyilatkozom a helyről és a nem létező információs tábláról. Külön öröm volt a fogalmam sincs milyen téren felállított csacsifotó-kiállítás.
A fentebb leírtak alapján ez akár egy kellemes vasárnap délelőtt is lehetett - volna. De így nehéz lenne megmagyarázni, miért jöttünk vissza a 13:40-es vonattal. Nos, ez a város valami hihetetlenül lehangoló, nyomasztó. Az egy dolog, hogy halottak napja, vasárnap, meg szünet van, de ez nem jelenti azt, hogy egy fővárosnak kísértetvárossá kell válnia. Alig lehetett a belvároson kívül embert látni, ott is csak turistát és rendőrt. Az sem tett jót az ember kedvének, hogy rettentő elhanyagolt minden, az épületek, a közlekedési eszközök, az utcák, az emberek pedig mogorvák. Sehol egy nem szlovák nyelvű tábla - na jó, volt azt hiszem három, név szerint Historical Centre, Castle, Passenger Port, ami kivételt képez, de ezen kívül elvétve akadt más. A nyugodt belvárosi séta sem olyan élvezetes, ha a képet felújítások és művészire tökéletesített, akarom mondani csúfított szocreál épületek tarkítják. Röpke három óra után szabályosan menekülőre fogtuk a dolgot, amihez az utolsó lökést a nemzeti galéria adta meg, mely egy kellemes kis szintes udvarház-szerűség, tetejére-eléje biggyesztve egy wunderschön betondarabbal, de akkorával, hogy nem fért bele a fényképezőgép képterébe, bármennyire is akartam. Így csak a feliratot örökítettem meg, aztán villámgyorsan (amennyire cafatokban lógó lábunktól telt) kereket oldottunk, és nagyon gyorsan visszatértünk az expo - Billa - betonkocka-templom fémjelezte útvonalon a pályaudvarra, ahol szerencsére bent állt egy tíz percen belül induló vonat. A 8. vágányon. Kár, hogy a kiírás szerint az elsőről ment. Ami nincs, csak 4, 6, 8, 10.
A minket ért sokktól hazafelé nagyjából szunyókáltunk, majd megbeszéltük, hogy elmegyünk este a Stephansdomba misére. Így is lett, csak a mise hét helyett valamikor öt-hat körül kezdődhetett. A szertartás nem volt olyan követhetetlen, mint amire számítottam az idegen nyelv miatt, sőt, tulajdonképpen teljesen ugyanaz a szöveg, mint otthon, csak ugye németül. A templomnak saját kórusa van, e mellett állva hallgattuk a szertartást. Ha nem lett volna a délelőtt miatt nyomott hangulat és a rengeteg turista, akkor talán élvezhető lett volna az ódón falak közt felhangzó dicsőítés. A misét celebráló pap szavairól elkalandozva körbenéztem, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem kellett volna elbarokkosítani az oltárt. Bár közel sem olyan túldíszített, mint egy igazi barokk templomban, de valahogy az ég felé törő csupasz kőfalak (gótika) közé egy egyszerű, nem hivalkodó oltár és oltárképek jobban illenének, de hát a katolikus egyház már csak ilyen pompa-mániás. A mise végeztével sétáltunk egyet a Grabenen, majd a belvárosban, le az egyetemig.
-------------------------------
Pozsonyban is láttam egy Hummert. És menekülés közben felfedeztük a turista információt, így lett térképünk is. Valamit már tudom, hogy csinálták ezt az euró-dolgot. Amerre nézünk, mindenütt gombamód szaporodnak a többszintes irodaházak, lakótömbök, plázák, rengeteg daru tarkítja a városképet, nagyon igyekeznek. Ennek ellenére nem hiszem, hogy önszántamból még egyszer beteszem abba a városba a lábam. Ja, és visszaszívok minden rosszat, amit Pestre mondtam.
Tehát, mint írtam volt az előző bejegyzésben, vasárnapi terv Pozsony. Szombat a fent említett tevékenységgel telt, fűszerezve némi mosással, takarítással és főzéssel.
Ma reggel, az előzetes egyeztetésnek megfelelően a roppant hangulatos, '70-es éveket idéző S-Bahn megállóban találkoztam Katival, majd beszereztünk két vonatjegyet Pozsonyba. A szerelvény már bent állt, így szerencsére még találtunk szabad helyet, ami hamarosan elfogyott, ugyanis utazott velünk egy rakás katona, meg egy zsidó diákokból álló csoport, csak hogy a nagyobbakat említsem. Kényelmesen elhelyezkedve laposakat pislogtunk, hiába, hajnali 9:12-kor ment a vonat. Az odaút nagyjából eseménytelenül telt, eltekintve a mellettünk vihorászó két lánytól, akik gyanúnk szerint jiddisre oktattak egy mit sem sejtő srácot. Mikor a vonat 58 perccel később egy rándulással megállt egy nem éppen bizalomgerjesztő pályaudvaron, még mindig kitartott az esőre hajló idő ellenére is rajtam reggel kiütközött optimizmus, mely szerint Nap nélkül is lehet Carpe diem! Kis kalandunk a szomszéd fővárosban viszont még csak ezzel vette igazán kezdetét. Ugyanis egyikünk sem bír semmiféle szláv nyelvet. A pozsonyiak meg azon kívül semmit, így esélyünk sem volt kitalálni például kapásból a leginkább Kelenföldet idéző pályaudvaron, hogy na, most akkor merre. Térképünk persze nem volt, így kénytelenek voltunk hatodik érzékünkre támaszkodva elindulni. Átvágtunk egy még épülőfélben lévő lakótelepen, mikor elénk tárult annak előzménye... Hát nem mondom, hogy szépek a panelek otthon, de azért klasszisokkal jobbak, mint Szlovákiában. Végül egy roppant magas és ugyanilyen mértékben omladozó épület mögött Kati megpillantotta a vár sziluettjét. Röpke hálaima elrebegése közben már csak az volt a kérdés, hogy is lehetne átkelni a Dunán, ha az úszást nem számoljuk. Találtunk egy hídszerű valamit, ami, mint kiderült, a lakótelepet és a vidámparkot-vásárközpontot kötötte össze a 2x2 sávos városi autópálya felett. Ezek átjutva, majd az expo területét megkerülve szemben találtuk magunkat Pozsony legújabb hídjával, melynek tetején egy étterem is helyet kapott. Várakozásaimmal ellentétben elég elhanyagolt és lestrapált, a környéke sincs rendbe téve. A hídról megörökítettük a várat és az alatta békésen folydogáló Dunát, majd a másik oldalon lejutva a lépcsőn azon tanakodtunk, hogy a belváros vagy a vár legyen előbb. Végül a vár nyert, így egy egészen hangulatos, meredek, szűk kis utcán felmásztunk egy templomhoz, majd mögötte egy pihenőhöz értünk, melyen egy női alak szobra állt, némi graffitivel feljavítva. Innen további néhány lépcső vezetett a várba. Fent a kilátás remek volt, találtunk egy Szent Erzsébet-szobrot is, de a palotának még a közelébe sem jutottunk, mert felújítják. Mellette az udvar már elkészült, de hát ez sovány vigasz.Újabb panorámafotó, majd kiérve a vár területéről találomra elindultunk lefelé egy utcán, aminek a végében egy Pálffy-udvarház állt. Kerítésmászással egybekötve megnéztük oldalról is, majd tovább indultunk, most már a történelmi belváros felé. Láttunk rengeteg templomot, színes házakat, betonkockákat, romokat, két barokk ház között szoci kockát. Az egyetlen szimpatikus dolog a rengeteg vicces szobor volt: városra őrködő, csatornából kilógó, sarkon fényképező, utcán kalapot lengető alakok, aztán találkoztunk még Andersennel is, hogy teljes legyen a kép. A templomok közül a ferencesben jártunk csak, mert mindenütt mise volt. Remek érzékkel ezzel együtt meg is találtuk a magyar templomot. (Egyre jobban kedvelem a ferenceseket...) Nagy derültséget keltett az OTP Banka épülete, illetve az otthon CIB néven futó VÚB. Belvárosi kóborlásunk során láttunk ágyút, kis utcát, gyönyörű templom (azt hiszem Szent Miklós - ha jól hallottam a kínaiaknak németül magyarázó szlovák idegenvezetőt) mellett romos parókiát, hajdani gyógyszertárat, hangulatos kis kertet, és furcsa építészeti megoldásokat. A teljes képgaléria megtekinthető ITT. És ki ne felejtsem: megtaláltam a Pálffyak síremlékét, bár inkább nem nyilatkozom a helyről és a nem létező információs tábláról. Külön öröm volt a fogalmam sincs milyen téren felállított csacsifotó-kiállítás.
A fentebb leírtak alapján ez akár egy kellemes vasárnap délelőtt is lehetett - volna. De így nehéz lenne megmagyarázni, miért jöttünk vissza a 13:40-es vonattal. Nos, ez a város valami hihetetlenül lehangoló, nyomasztó. Az egy dolog, hogy halottak napja, vasárnap, meg szünet van, de ez nem jelenti azt, hogy egy fővárosnak kísértetvárossá kell válnia. Alig lehetett a belvároson kívül embert látni, ott is csak turistát és rendőrt. Az sem tett jót az ember kedvének, hogy rettentő elhanyagolt minden, az épületek, a közlekedési eszközök, az utcák, az emberek pedig mogorvák. Sehol egy nem szlovák nyelvű tábla - na jó, volt azt hiszem három, név szerint Historical Centre, Castle, Passenger Port, ami kivételt képez, de ezen kívül elvétve akadt más. A nyugodt belvárosi séta sem olyan élvezetes, ha a képet felújítások és művészire tökéletesített, akarom mondani csúfított szocreál épületek tarkítják. Röpke három óra után szabályosan menekülőre fogtuk a dolgot, amihez az utolsó lökést a nemzeti galéria adta meg, mely egy kellemes kis szintes udvarház-szerűség, tetejére-eléje biggyesztve egy wunderschön betondarabbal, de akkorával, hogy nem fért bele a fényképezőgép képterébe, bármennyire is akartam. Így csak a feliratot örökítettem meg, aztán villámgyorsan (amennyire cafatokban lógó lábunktól telt) kereket oldottunk, és nagyon gyorsan visszatértünk az expo - Billa - betonkocka-templom fémjelezte útvonalon a pályaudvarra, ahol szerencsére bent állt egy tíz percen belül induló vonat. A 8. vágányon. Kár, hogy a kiírás szerint az elsőről ment. Ami nincs, csak 4, 6, 8, 10.
A minket ért sokktól hazafelé nagyjából szunyókáltunk, majd megbeszéltük, hogy elmegyünk este a Stephansdomba misére. Így is lett, csak a mise hét helyett valamikor öt-hat körül kezdődhetett. A szertartás nem volt olyan követhetetlen, mint amire számítottam az idegen nyelv miatt, sőt, tulajdonképpen teljesen ugyanaz a szöveg, mint otthon, csak ugye németül. A templomnak saját kórusa van, e mellett állva hallgattuk a szertartást. Ha nem lett volna a délelőtt miatt nyomott hangulat és a rengeteg turista, akkor talán élvezhető lett volna az ódón falak közt felhangzó dicsőítés. A misét celebráló pap szavairól elkalandozva körbenéztem, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem kellett volna elbarokkosítani az oltárt. Bár közel sem olyan túldíszített, mint egy igazi barokk templomban, de valahogy az ég felé törő csupasz kőfalak (gótika) közé egy egyszerű, nem hivalkodó oltár és oltárképek jobban illenének, de hát a katolikus egyház már csak ilyen pompa-mániás. A mise végeztével sétáltunk egyet a Grabenen, majd a belvárosban, le az egyetemig.
-------------------------------
Pozsonyban is láttam egy Hummert. És menekülés közben felfedeztük a turista információt, így lett térképünk is. Valamit már tudom, hogy csinálták ezt az euró-dolgot. Amerre nézünk, mindenütt gombamód szaporodnak a többszintes irodaházak, lakótömbök, plázák, rengeteg daru tarkítja a városképet, nagyon igyekeznek. Ennek ellenére nem hiszem, hogy önszántamból még egyszer beteszem abba a városba a lábam. Ja, és visszaszívok minden rosszat, amit Pestre mondtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése